A lakás átrendezésének újabb fokozatához érkeztünk.
A probléma ott kezdődik, hogy Kiskölyök újabban feléri az kilincseket, és előszeretettel gyakorolja is a lakásban való önálló közlekedés új tudományát.
(Megjegyzem, nem csak otthon, hanem vendégségben is ez az egyik kedvenc időtöltése, arról nem is beszélve, hogy az orvosi rendelőből is önkényesen kiszáguld, ha éppen olyanja van.)
Azaz vége annak az időnek, amikor konyhaajtó becsuk, nappali ajtaja bezár, és anyuka nyugodt lehet, hogy gyermeke kizárólag a biztonságosabb helyiségekbe teszi be kicsi lábát felügyelet nélkül.
Most vesszük csak igazán hasznát a bejárati ajtóhoz szerelt kis rácsnak, már ha apuka nem felejti el bezárni. Mert ha igen, akkor Kisember bizony pillanatokon belül a szökés mezejére lép.
Persze megoldást jelenthet, ha belülről kulcsra zárom az ajtót, ilyenkor rettentően bosszús, és nem érti, hogy az előbb még olyan jól működő kilincselés bizonyos esetekben miért nem válik be.
Ezen kívül az ajtónyitogatásnak az is egy kellemetlen velejárója, hogy az ember már ott sem olvasgathat békében. Sőt, ha bejön megzavarni a Kismama magazin elmélyült tanulmányozását, még be is zárja maga mögött az ajtót.
Na, de a lakás átrendezésénél tartottam...
Az még semmi, hogy valamelyik nap levadászta Nagynénje gondosan elkészített teáját a konyhapultról, de tegnap a nappali komód mindeddig biztonságban levő dísztárgyaira vetett szemet. Kis fáziskéséssel érkeztem utána az említett szobába, és a vér is meghűlt bennem, amikor a nászajándékba kapott dizájnos teáskészlet egyik darabját fogta a kezében. Lassan közelítettem, nehogy valami hirtelen mozdulatra vetemedjen, zum Glück sikerült is a teáspoharat megmenekíteni, ami a készlet többi darabjával együtt a komód zárható részében végezte.
Ezután bemutatót tartott abból, hogy eléri ám ő a díszkövecskékkel telerakott gyertyatartó tálat is, és a szép kis köveket csak azért nem tulajdonította el mindeddig, mert pont nem volt hozzá kedve. Én viszont jobbnak láttam magasabb polcra helyezni a tálat kövestül, mert igaz, hogy mostanában már csak elvétve vesz dolgokat a szájába, de pont ezért is megtévesztő, hogy nem kell rá már figyelni, aztán a múlt héten is egy műanyag kupakot köhögött fel váratlanul, valahonnan egészen mélyről. Nem is értem, én még egy vacak gyógyszer lenyelésével is mennyit küszködök, ő meg kupakméretű tárgyakat dugdos le a torkán... Szóval a kövek esetleges kóstolását nem kockáztathattam.
Már csak azt kell megoldani valahogy, hogy a tv kapcsolgatásával felhagyjon...
A probléma ott kezdődik, hogy Kiskölyök újabban feléri az kilincseket, és előszeretettel gyakorolja is a lakásban való önálló közlekedés új tudományát.
(Megjegyzem, nem csak otthon, hanem vendégségben is ez az egyik kedvenc időtöltése, arról nem is beszélve, hogy az orvosi rendelőből is önkényesen kiszáguld, ha éppen olyanja van.)
Azaz vége annak az időnek, amikor konyhaajtó becsuk, nappali ajtaja bezár, és anyuka nyugodt lehet, hogy gyermeke kizárólag a biztonságosabb helyiségekbe teszi be kicsi lábát felügyelet nélkül.
Most vesszük csak igazán hasznát a bejárati ajtóhoz szerelt kis rácsnak, már ha apuka nem felejti el bezárni. Mert ha igen, akkor Kisember bizony pillanatokon belül a szökés mezejére lép.
Persze megoldást jelenthet, ha belülről kulcsra zárom az ajtót, ilyenkor rettentően bosszús, és nem érti, hogy az előbb még olyan jól működő kilincselés bizonyos esetekben miért nem válik be.
Ezen kívül az ajtónyitogatásnak az is egy kellemetlen velejárója, hogy az ember már ott sem olvasgathat békében. Sőt, ha bejön megzavarni a Kismama magazin elmélyült tanulmányozását, még be is zárja maga mögött az ajtót.
Na, de a lakás átrendezésénél tartottam...
Az még semmi, hogy valamelyik nap levadászta Nagynénje gondosan elkészített teáját a konyhapultról, de tegnap a nappali komód mindeddig biztonságban levő dísztárgyaira vetett szemet. Kis fáziskéséssel érkeztem utána az említett szobába, és a vér is meghűlt bennem, amikor a nászajándékba kapott dizájnos teáskészlet egyik darabját fogta a kezében. Lassan közelítettem, nehogy valami hirtelen mozdulatra vetemedjen, zum Glück sikerült is a teáspoharat megmenekíteni, ami a készlet többi darabjával együtt a komód zárható részében végezte.
Ezután bemutatót tartott abból, hogy eléri ám ő a díszkövecskékkel telerakott gyertyatartó tálat is, és a szép kis köveket csak azért nem tulajdonította el mindeddig, mert pont nem volt hozzá kedve. Én viszont jobbnak láttam magasabb polcra helyezni a tálat kövestül, mert igaz, hogy mostanában már csak elvétve vesz dolgokat a szájába, de pont ezért is megtévesztő, hogy nem kell rá már figyelni, aztán a múlt héten is egy műanyag kupakot köhögött fel váratlanul, valahonnan egészen mélyről. Nem is értem, én még egy vacak gyógyszer lenyelésével is mennyit küszködök, ő meg kupakméretű tárgyakat dugdos le a torkán... Szóval a kövek esetleges kóstolását nem kockáztathattam.
Már csak azt kell megoldani valahogy, hogy a tv kapcsolgatásával felhagyjon...
0 Comments:
Post a Comment