Nagy sláger nálunk mostanában a névnapra kapott kis favasút. Bár ezzel is leginkább csak úgy szeret játszani, ha valamelyik szülője együtt játszik vele, de a kisvasutat legalább mi is élvezzük. Nagy talány Dani számára, hogy hogy is van az, hogy ezek a kocsielemek egyszer összekapcsolódnak, máskor meg inkább eltolják magukat egymástól. Úgyhogy majd utána kell néznem valamilyen szakirodalomban, hogy kellő szakszerűsséggel magyarázzam el neki a mágnes működését. Egyelőre az van, hogy ha a vonatok nem akarnak kapcsolódni, akkor panaszkodva odahozza őket nekem, elmutogatja, hogy mi a baj (ha a beszédtanulásba fektetne annyi energiát, mint amennyit a nonverbális kommunikáció tökéletesítésébe, már rég felmondaná az Anyámtyúkját...), én pedig igyekszem megoldani a problémát, ami felett ő hangosan örül. Amikor a sín egy-egy elemét szétszedi, akkor is hozza, és mutogatja, hogy mit kéne csinálnom, valamint hogy hova melyik elemet illesszem.
Tegnap kajakészítés közben voltam éppen, amikor darabjaira szedte a sínt, úgyhogy gyorsan kellett cselekednem az összerakásával, nem is sikerült kikerekíteni, hogy rendesen összeérjen. Magyaráztam neki, hogy akkor most nem körbe megy a vonat, hanem a sín egyik végétől a másikig. Erre olyan méltatlankodást csapott, és lebiggyesztett szájjal mutogatta, hogy ez így abszolút nem lesz jó, hogy a két vége nem ér össze, hogy kénytelen voltam szüneteltetni a palancsintasütést, és kisakkozni hogy hogyan is lesz a sínekből ismét körpálya. (Azóta már kiokosodtam, és lefényképeztem a kész pályát, úgyhogy az alapján pillanatok alatt rekonstruálom.)
Most megyek, körülnézek a padláson, hátha van akkora kartonlapunk, amire fel lehetne építeni, gyurmaragasztóval leragasztani, meg fákkal-bokrokkal-utakkal-házakkal körberajzolni.
