Nevelés

Lassan fél éves leszek, úgyhogy ideje volt elkezdenem a szüleim nevelését. Ez ugye végső soron annak a megértetése, hogy tulajdonképpen ÉN vagyok a főnök a családban, és lesszives ezt mindenki tudomásul venni. Pl. nehogy már letegyenek engem a földre / játszószőnyegre / járókába / pihenőszékbe / babakocsiba. Sokkal jobban szeretek karon ülni. De nemám kendőbe! Az nem jó! Abban nem tudom rendesen mozgatni a lábam, és anya se lesz elég izmos a cipelésemtől. Nem kérem, csak hurcoljanak ügyesen kézben, mindenféle segédeszköz nélkül. Ha pedig esetleg mégis bepróbálkoznak valami letevő-hadművelettel, akkor hatalmas hiszti a jutalom. Összeszorított szemekkel kiabálok, belefekszem a mindeközben kicsorgó nyálamba, és szétkenem az arcomon a náthámból még visszamaradt trutymót, ami az orromból származik. Van, amikor jó fej vagyok, és már a letevés mozdulatánál elkezdek hangosan tiltakozni, így megspórolok nekik egy csomó macerát - minek letenni, ha úgyis rögtön fel kell venniük :-)
Ezen kívül a kajálás témakörében is nevelést folytatok, nemárhogy vegyeszöldséget kelljen ennem... Azt kiköpöm, jó messzire. Ha mázlim van, még éppen tüsszentenem is kell, amikor tele van a zöldségpürével a szám. De ez sajna nem mindig jön össze. Ellenben az őszibarackos-banános-almából ma egy egész üvegnyi bébiételt bekajáltam, miután a répás pépet kiköpködtem. Jó lesz, ha megjegyzik, hogy EZT szeretem, AMAZT meg nem. És punktum. Most megyek egy délutánit aludni, mert ÉN úgy gondolom...