Debreceni kiruccanásunk képekben

Mivel Adél olyan nagyszerűen összefoglalta a Debrecenben töltött napjaink fontosabb mozzanatait, nekem már csak a képes beszámoló maradt.
Tehát, ha kíváncsiak vagytok, hogy mi is történt velünk Debrecenben, meg még jól is akartok szórakozni, akkor lapozzatok Doresz blogjára :-)...

...és ha elolvastátok a beszámolót ott, akkor itt jönnek a képek. Hozzáfűzném, hogy tiszta művészet két gyereket fényképezni, elég ritka alkalom ugyanis hogy egyszerre mindkettő mozdulatlan marad. Ha meg nem, akkor ugye elmosódik az egész... De azért lett néhány jólsikerült fotó.

Csendélet unokatesókkal

Na, az élet azért nem mindig volt ilyen csendes a debreceni két napban. Megérkezésünk délutánján még talán igen, hiszen Doresz is kicsit meg volt még szeppenve a látogatóktól, és Dani is még ekkor úgy gondolta, hogy minden ugyanúgy van itt idegenben is, mint otthon. Tehát hogy ő a nagyfőnök. És akkor ugye minden rendben, csupa mosoly és vidámság az élet...

Útra készen

Éppen sétához készülődtünk, a gyerekek már az ajtónál voltak, Dani természetesen a kidobásra váró üres műanyag palackok között talált magának játékot. Erről jut eszembe, hogy Adéléknál, mint minden normális konyhában, a szemetes jól elérhető helyen van. (Nálunk ugyanis a spájzba van betuszkolva, így azzal még Dani nem találkozott élőben.) De Adélék szemetese nagyon tetszett neki! Mindig a kipakolás előtti utolsó pillanatban sikerült róla leszerelnünk.

Gomboskodás

Doresz ruháján feltétlenül meg kellett kóstolni a gombokat. Így Dani Doreszba kapaszkodva felállt, majd a gombok rövid piszkálása után bekapta őket a szájába... Mi meg csak azért imádkoztunk, hogy Doresz ebben a pár másodpercben ne akarjon elmozdulni... De nem akart... Jó kis unokatesó. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy Debrecenben semmiféle baleset nem érte a fiatalurat, pedig nem egyszer volt "helyzet". Bezzeg amint hazaértünk, rögtön volt egy komolyabb esése, a füle még most is csupa kék...

Játszószőnyegen

A Doresztől kölcsönkapott bébi-játszószőnyeget most vittük vissza, így az újdonság varázsával hatott mindkét gyerekre. (Ugyanis nálunk is már egy ideje a szekrény tetején volt, Dani túlkorossága miatt.) Ez a játék, amiből tulajdonképpen már mindketten kinőttek, most összehozta őket...

Kutyus

Időközben előkerült Doresz tologatós kutyusa is, ami nagyon tetszett Daninak. Most ugyan Kutyus nem látszik, de a tologatós rúdja igen. Ezzel jól fejbe lehet veri a másikat ill. magunkat, ami Daninak sikerült is.

Simi-simi

Éppen egy unokatesói simogatás szemtanúi lehetünk. Véletlenül sikerült a mozdulatot megörökíteni. Doresz egyébként nagyon szerette simizni a Danit, és elég hamar megtanulta azt is, hogy ne a szemét nyomja ki, csak a haját simogassa. Néhány együtt töltött óra után már nem kellett félnünk a komolyabb szemkárosodástól. Doresz "muszikkal" (puszikkal) is elhalmozta Danit, amit ő nem mindig vett jó néven, de erről már Doresz blogjában is olvashattatok...

Jófejek :-)

Doresz egyébként nagyszerűen megnevelte Danit. Amikor a szájában volt egy-egy műanyag építőkocka, vagy amikor éppen a konnektort piszkálgatta, a "Dani, pfúúúj!" felkiáltással ment oda hozzá, és próbálta meg eltávolítani a veszélyes helyről, vagy próbálta a szájából az odanemillőt kiszedni. Azóta az én fiam ért a szóból. Mert a "Nem-nem" meg a "Pfúj!" már eddig is elhangzott jelenlétében, amikor pl. az internet-modemet próbálta szétszerelni, vagy a hálónkban levő Yucca pálma életéért kellett vele megküzdenem. De eddig a füle botját se mozdította. Pedig amikor nemnemeztem, mindig egyértelművé is tettem számára, hogy mit akarok nemnem. Ő ennek ellenére tovább ügyködött. Amióta azonban hazaérkeztünk Debrecenből, Dani tudja, hogy mit jelent a "Pfúj" meg a "Nem". Már oda se kell mennem, amikor a Yuccához akar felmászni, egy határozott "Pfúj, Dani, nem!" elég. És Dani a, keres magának egy másik játékot, b, tovább csinálja ugyan rettentően huncutul vigyorogva, hogy ugyan ő tudja, hogy nem szabad, de azért mégis...

Ez lett a vége...

Igaz, hogy a fenti a rosszul sikerült képek körébe tartozik, mégis be kell ide illesztenem, illusztrálva a második debreceni napunk végére kialakult helyzetet. Addigra ugyanis világossá váltak az erőviszonyok, Doresz már sokkal felszabadultabban mozgott a "vendégek" társaságában, és azt is felmérte, hogy Dani mennyivel kevesebbet tud, mint ő, és egyáltalán nem kell félnie tőle, sőt lehet(ne) vele játszani is, meg fogócskázni, meg minden ilyen ínyencség... Csakhogy Dani erre igazából még alkalmatlan, és Doresz unszolása eléggé megviselte. Az utolsó vacsiját már csak úgy tudtuk elkölteni, hogy kettesben behúzódtunk az egyik szobába, és akkor, amikor senki más nem zavarta, akkor hajlandó volt táplálkozni. Meg újból rászokott a napi ötszöri szopira, pedig már háromnál tartottunk. De néha mással már nem tudtam megvigasztalni. Szóval, nem lehet egyszerű az "egyik kicsi, másik pici" családokban.

Azért Daniúr "kiakadásától" függetlenül nagyon klassz volt a debrecenezés, mire legközelebb találkoznak az unokatesók, már biztosan jobban fog menni az együtt játszás is, és Dani biztos méginkább élvezni fogja a helyzetet, ha már nem ő lesz a legifjabb a társaságban :-)