Dani néhány napja visítógépet játszik, öli a környezete idegeit, 11 kg tömény akarat. Nem tudom, ez a dackorszak-e már, a szakirodalom szerint az csak a 20. hónaptól kezdődik, mindenesetre ha lesz még ennél hisztisebb is, akkor nehéz időknek nézünk elébe. Próbálgatja a határait, és általában valami határterületre téved, pedig nem vagyunk azok a tiltó szülők, de hát azt mégse engedhetjük, ami ön- és közveszélyes. Ilyenkor pedig bosszú van, dobhártyaszaggató visítás, valaminek a földhöz vágása, ami először a kezébe kerül, földön fetrengés, és hiszti. Először azt hittem, beteg lesz, és attól ilyen elviselhetetlenül nyűgös, de betegségnek nyoma sincs, a hiszti viszont nem távozik közülünk.
Tegnap estére vacsorameghívásunk volt, az egyik helyi étteremben történt az étkezés. Dani fiam olyan kritikán alulian viselkedett, hogy szerintem csak azért nem dobtak ki minket, mert a tulaj ismerős. De aki egy kellemes szombat esti vacsorát romantikus, meghitt körülmények között szeretett volna elfogyasztani a Tengerszemben, annak sajnos ez tegnap este nem sikerült, a mi jóvoltunkból. Az eszeveszett sikongatásoktól zengett a ház, az etetőszékből kimászott, a konyhába bemászott, én meg a szűk sorok között próbáltam evickélni utána, és mindenkitől sűrűn elnézést kérni, akinek lerángatta a táskáját. A pincércsajszik majd' felbuktak benne, és gondolom, mostanra felülbírálták azt a még néhány héttel ezelőtt is hangoztatott véleményüket, hogy Dani micsoda példásan viselkedik éttermi körülmények között.
Előre gyomorgörcsöm van, mert ma is megyünk ebédelni ugyanide (ez a konfirmációs időszak már csak ilyen...).
Azért nem lehet ám rá igazán haragudni, és rögtön meglágyul az anyai szív, pl. amikor meglátja, hogy Mr. Akaratoska hogyan próbálkozik egyedül felvenni a cipőjét...
0 Comments:
Post a Comment