Dobó

Hogy jobban van, ez abból is látszik, hogy határozottan kezd elszemtelenedni.

Mert a csőrös-pohár-dobás, mint olimpiai szám, már eddig is dívott nálunk, tegnap este óta azonban már a lekvároskenyér-szeletkék-ledobálás is felkerült a sportágak közé. Eddig ételt nem dobtunk, sokkal jobban szerette annál a hasát, most azonban olyan jó poénnak bizonyult a lekvároskenyér-dobálás, hogy előszeretettel kezdte gyakorolni (és mondanom se kell, hogy mindig a lekváros felével LEFELÉ esett).

Namost, én teljes szigorral néztem vele farkasszemet, miközben próbáltam megértetni, hogy nem örvendek az új szórakozásnak, ő pedig a legszemtelenebb arckifejezéssel, amit életemben csak láttam, mélyen a szemembe nézve ledobta a következő darabot is. Ezt még néhányszor eljátszottuk, majd elvettem előle a vacsoráját, és saját kezűleg próbáltam adogatni a szájába, ja, de úgy meg nem kellett neki.

Fúúú, érzem, kihúzza még a gyufát ez a gyerek....