2008. január 28., hétfő

Egy kis művészet

Nagggyon koncentrál...


... és íme, a Mű:

Az Első "Rajz" :-)

A képen látható törökbasa-forma közös alkotás, de a többi vonal egyedül Dani rajztehetségét dicséri. Néhol hullámos a papír, mert ugye amit az ember rajzol, azt utána gyorsan meg is kell nyalni, biztos, ami biztos. Meg a nagy odafigyelésben el is cseppen olykor egy kis nyál. Viszont a színes ceruzát meglátva már nem az volt az első gondolata, hogy milyen jó is lenne megenni, és ez már valami! Nem mondom, hogy egyszer-egyszer nem közelítette a színest a szájához, szép lassan, hogy észre se vegyem, de sikerült minden alkalommal ész érvekkel lebeszélnem őt a ceruzarágásról. Nagyfiú már, na.

És az a helyzet, hogy első szava akárhogy is nézzük, az "anya". Úgy, mint "anyaanyaanya". És az a legszebb benne, hogy ezt rám érti :-). Általában hívószóként használja, amikor keres, vagy amikor ő már Apával lent vár az autónál, hogy én is menjek már. Na jó, már valami olyasmi is elhagyta a száját egyszer, hogy "ava", de szerintem ez csak véletlen volt :-). A beszédben kb. itt tartunk, még nem mond verset a Gyermek. Vagyis lehet, hogy mond, csak mi nem értjük.

2008. január 22., kedd

Big box

Egy kis klasszikus dobozolós...



Amúgy is jelszó a mindenbe belemászni... Van pl. egy kis fonott komódunk, annak rendszeresen kiszedi a fiókjait, és békésen elücsörög benne (mármint a fiókban), miközben annak előzőleg kiszórt tartalmát próbálja a szájbavétel módszerével bevizsgálni...

A tó körül

Bevallom, az utóbbi időben halálosan kezdett untatni a több mint egy éve szinte minden nap, volt, hogy naponta többször is lerótt tó-kör. Az általános sétaútvonalunk. (Amely egyébként falunk ékessége, büszkesége, és csodaszép is, tényleg, de hát minden nap azért sok....) Olyannyira nyűg volt már számomra, hogy nem egyszer a "rossz időre" való hivatkozással inkább itthon maradtunk, vagy ha mázlim volt Apa elvitte egy kör sétakocsikázásra Danit. Tegnaptól azonban új színekkel gazdagodott a tó körüli séta. Danit ugyanis kivettük a kocsiból, hogy a saját lábán jöjjön. Hatalmas izgalom volt 3 percenként megakadályozni, hogy belesétáljon a jégtáblákkal tarkított vízbe. Ezen kívül mialatt mi felnőttek előre mentünk 1 métert, ő a másik irányba tett meg kettőt. És egyáltalán, miért is ne másfelé menjen, mint szeretnénk. A végén nagyon cselesen mi indultunk el az ellenkező irányba, na akkor rögtön visszatért a helyes útvonalra. De ha az egyik vadkacsa hápogása kizökkentette az egyenesen menésből, akkor megint kezdődött az egész elölről. És amúgy is, ha a vadkacsák a jégen vannak, akkor miért is ne lehetne odamenni hozzájuk?

Szóval az unalmas tó körüli sétáknak ezennel vége, csak bírjam idegekkel...

2008. január 17., csütörtök

Villa

Az ebédkészítésnél elég figyelmetlen voltam ahhoz, hogy az asztal szélén hagyjam a túróstésztához előkészített túró-tejföl keveréket. Műanyag tálban volt, így nem hallottam, amikor Dani levadászta az asztalról, csak arra lettem figyelmes, hogy üldögél a földön, és a tálban levő villáról szépen eszegeti a túróstejfölt. Ki sem borult, elég szilárd volt ahhoz, így megmenekült a Fiatalúr egy kiadós szidástól, kapott viszont dicséretet, hogy milyen ügyesen eszeget villával. Ennek örömére az ebédnél kipróbáltuk a villázást, egyelőre még én szedtem fel a kis műanyag villájára a túróstésztát, ő pedig hiba nélkül a szájába tette, majd követelte a következő falatot. Kicsit lassaban ment az ebédelés mint általában, de nem panaszkodhatom, nagy piszkot nem csinált, ami leesett a villáról a tálcára, azt kézzel tömködte be, esetleg felnyalta onnan. Szóval lassan elkezdünk nagyfiúsan, villával táplálkozni, a kanál azonban még nem tudom mikor jöhet szóba nálunk, arra pillanatnyilag nem látok sok esélyt.
De majd ha egyszer véletlenül valami kanalas ételt hagyok az asztal szélén, és azt veszem észre, hogy tökéletesen bánik az eszközzel, akkor majd arra a témára is ráfekszünk.
Ja, és ha már az evésivásnál tartunk, azt is fel kellene jegyezni, hogy az utóbbi napokban nem kell tartanom neki a csőrös poharat, szépen iszik egyedül. És még élvezi is.

2008. január 8., kedd

Monyó


Már éppen elkönyveltem volna, hogy az én gyermekem olyan típus, akinek nincs szeretett tárgya, mackója, nyuszija, akármilye, amihez tűzön-vízen ragaszkodik, amit egész nap szorongat és ami nélkül nem megy sehova, amikor belépett az életünkbe Monyó. Azaz a kispárnája, ami rendes kispárnaként funkcionált egy darabig, majd Dani egyre többet kezdte napközben is kihuzigálni az ágyából - ebből tudtam, hogy fáradt -, mostanában pedig gyakorlatilag egész nap Monyóval a kezében jár-kel. Sajnos az étkezéseket is beleértve, úgyhogy Monyó négy sarka már tiszta kaja, mert a száját is abba törli... De elvenni nem lehet, akkor üvöltés van. Neve egyébként onnan származik, hogy amikor még csak alváshoz kellett, sima mezei kispárnaként, akkor Dani egyik hüvelykujját szopizta, másik kezével a párnát fogta és "monyómonyómonyómonyó" hang kíséretében ringatta magát álomba. Na, ezért Monyó. A képen csak a csücske látszik, ami általában a szájában van. Hol is lenne máshol...?

Ennivaló :-)

Nagy segítség a főzésben


2008. január 5., szombat

Hajmeresztés

  • Hárompontos biztonsági övvel való leszorítás ellenére kimászik az etetőszékből, ma csak egy fél percre fordultam el, és az asztalon mászott épp négykézláb. Eddig azt hittem, de mégse hülyeség az 5 pontos biztonsági övvel felszerelt etetőszék... Na, majd legközelebb...
  • A pelenkázóról hátrafelé lemászik az ágyába. Kicsit magas még neki, és huppan egyet a fenekére, de ez nem különösebben zavarja. Az annál inkább, hogy így csapdahelyzetbe kerül, és könyörögnie kell, hogy kivegyem (a mi kiságyunkon nincs kiszedhető rács...) mert azért azt mégse úgy gondolta, hogy azért mászott bele a kiságyba, mert ott szeretne dekkolni.
Nekem meg égnek merednek hajszálaim. Pláne, amikor már nemcsak az ágy irányába próbálkozik...

2008. január 4., péntek

Bevásárló-tortúra

Amikor egészen piciként először vittük magunkkal a heti nagy bevásárlásra, és aludt a bébihordozóban, és én azon izgultam, hogy mit fogok tenni, ha felébred, és éhes lesz - mert a bevásárlóközpontban nem volt szoptatásra kijelölt hely - szóval akkor azt gondoltam, hogy ez a közös bevásárlós-mizéria az idő előrehaladtával egyre jobb lesz, és egyre kevesebb problémát fog okozni. Be kell látnom, tévedtem. Mert tényleg volt néhány hónap, hogy szépen elüldögélt a bevásárlókocsiban, és érdeklődve figyelte az embereket meg a sok színes cuccot, de amióta megtanult járni, azóta sajnos nem akar többé a bevásárlókocsiban üldögélni, hanem igenis bóklászni akar a saját lábán, és azóta nekünk jajj. Mert ugye sosem arra menne, amerre szeretnénk, meg vannak alsó polcok is az üzletekben, amiket jó móka lerámolni, meg kicselezve a szüleit alámászni ismeretlenek lába alá, hogy azok lehetőleg essenek orra, és ha mégis korlátok közé próbáljuk szorítani ezeket az élvezeteket, akkor jön a hiszti, pedig még a dackorszak ugyebár odébb van... Szóval tegnap megfogalmazódott bennem, hogy inkább maradjunk otthon, és főjünk a levünkben a négy fal között, de én ezt nem csinálom még egyszer végig. Egy egyszerű nadrágot szerettünk volna venni Apának az egyik ruházati szaküzletben, de miután a kiállított bőröveket lerántotta a fogasról, a melltartókat lepakolta, a próbafülkénél pedig a függönyöket rángatta, úgy döntöttünk, hogy mégsem várjuk meg, amíg Apa felpróbál egy harmadik nadrágot is, ami talán jó lesz neki, hanem sietve elmenekültünk a helyszínről, és megfogadtuk, hogy majd csak akkor megyünk vissza, ha gyermekünk nagykorú lesz. (Bár kétlem, hogy addig kibírná a jelenlegi kopott kordnadrág...)
De hogyha erről a heti egyszeri kimozdulásról is le kell mondanom, ami a nagybevásárlást jelentette, és ami tartotta bennem a lelket egész héten, akkor komolyan, zárdába vonulok...

Bevásárló-tortúra

Amikor egészen piciként először vittük magunkkal a heti nagy bevásárlásra, és aludt a bébihordozóban, és én azon izgultam, hogy mit fogok tenni, ha felébred, és éhes lesz - mert a bevásárlóközpontban nem volt szoptatásra kijelölt hely - szóval akkor azt gondoltam, hogy ez a közös bevásárlós-mizéria az idő előrehaladtával egyre jobb lesz, és egyre kevesebb problémát fog okozni. Be kell látnom, tévedtem. Mert tényleg volt néhány hónap, hogy szépen elüldögélt a bevásárlókocsiban, és érdeklődve figyelte az embereket meg a sok színes cuccot, de amióta megtanult járni, azóta sajnos nem akar többé a bevásárlókocsiban üldögélni, hanem igenis bóklászni akar a saját lábán, és azóta nekünk jajj. Mert ugye sosem arra menne, amerre szeretnénk, meg vannak alsó polcok is az üzletekben, amiket jó móka lerámolni, meg kicselezve a szüleit alámászni ismeretlenek lába alá, hogy azok lehetőleg essenek orra, és ha mégis korlátok közé próbáljuk szorítani ezeket az élvezeteket, akkor jön a hiszti, pedig még a dackorszak ugyebár odébb van... Szóval tegnap megfogalmazódott bennem, hogy inkább maradjunk otthon, és főjünk a levünkben a négy fal között, de én ezt nem csinálom még egyszer végig. Egy egyszerű nadrágot szerettünk volna venni Apának az egyik ruházati szaküzletben, de miután a kiállított bőröveket lerántotta a fogasról, a melltartókat lepakolta, a próbafülkénél pedig a függönyöket rángatta, úgy döntöttünk, hogy mégsem várjuk meg, amíg Apa felpróbál egy harmadik nadrágot is, ami talán jó lesz neki, hanem sietve elmenekültünk a helyszínről, és megfogadtuk, hogy majd csak akkor megyünk vissza, ha gyermekünk nagykorú lesz. (Bár kétlem, hogy addig kibírná a jelenlegi kopott kordnadrág...)
De hogyha erről a heti egyszeri kimozdulásról is le kell mondanom, ami a nagybevásárlást jelentette, és ami tartotta bennem a lelket egész héten, akkor komolyan, zárdába vonulok...

Családunk legújabb médiasztárja

Benne volt az újságban :-)!

2008. január 2., szerda

Szilveszter éjjel

Ilyenkor ugye szokás a tüzijáték, meg mindenféle durrogó hangot kiadó eszköz használata. Ezúton is hálám mindazoknak, akik ezt a házunk közelében tették meg, és Danit sikeresen felrázták legszebb álmából, hogy aztán nekünk is legyen megemlegetni való szilveszter éjjelünk. Fiatalúrnak ugyanis esze ágában nem volt visszaaludni, ráadásul pont akkor, amikor már a nagyszölőkből álló vendégsereggel együtt mi viszont nyugovóra tértünk volna. Egy ideig játszottunk vele, majd ágyba dugtuk, de olyan hisztit csapott, hogy jobbnak láttuk kivenni, és magunk közé fogadni a nagyágyba. Daninak sajnos a velünk egy ágyban fekvésről nem az alvás jut eszébe, hanem hogy most aztán szabad a játék minden formája. Hiába volt teljes sötétség, hiába feküdtünk mozdulatlanul, ő ide-oda vetődött, felállt, ugrált, sikítozott. Én azon kaptam magam, hogy egyik kezemmel már ösztönösen az arcomat védem, amióta egy hátravetődés alkalmával tiszta erejével eltalálta az orromat, valamint rendszeresen majdnem kiüti az első fogaimat, bár ezen az éjjelen ezzel az akcióval megjárta, mert az ő fején lett az én fogamtól a nagy kék folt. Szóval ezekre az esetekre egy bukósisakot kéne beszereznem, nem neki, magamnak, ha nem akarok súlyosabb sérüléseket szerezni. Azt a fájdalom már szinte említésre sem méltó, amikor a fejem helyett egy másik testrészemet vette célba, és a nemrég még tejcsarnokként funkcionáló dudor ezúttal arra használtatott, hogy teljes erejével belemarkoljon, és úgy üljön fel. Hát, így néz ki, ha mi magunk mellé vesszük a Gyermeket.
Azért úgy 4 felé elaludt, kicsit később pedig átcsempésztük az ágyába, ahol békésen szundikált reggelig.
Persze ez nem is lenne olyan rossz szilveszter éjszakának, feltéve ha a másnap nem munkanap lenne, de hát sajnos nálunk ez a helyzet áll fenn.
Úgyhogy ha január elsején bárki bárminemű fáradtságot vélt volna felfedezni rajtunk, az nem a véletlen műve.
Azért boldog új évet mindenkinek :-)!