Bevásárló-tortúra

Amikor egészen piciként először vittük magunkkal a heti nagy bevásárlásra, és aludt a bébihordozóban, és én azon izgultam, hogy mit fogok tenni, ha felébred, és éhes lesz - mert a bevásárlóközpontban nem volt szoptatásra kijelölt hely - szóval akkor azt gondoltam, hogy ez a közös bevásárlós-mizéria az idő előrehaladtával egyre jobb lesz, és egyre kevesebb problémát fog okozni. Be kell látnom, tévedtem. Mert tényleg volt néhány hónap, hogy szépen elüldögélt a bevásárlókocsiban, és érdeklődve figyelte az embereket meg a sok színes cuccot, de amióta megtanult járni, azóta sajnos nem akar többé a bevásárlókocsiban üldögélni, hanem igenis bóklászni akar a saját lábán, és azóta nekünk jajj. Mert ugye sosem arra menne, amerre szeretnénk, meg vannak alsó polcok is az üzletekben, amiket jó móka lerámolni, meg kicselezve a szüleit alámászni ismeretlenek lába alá, hogy azok lehetőleg essenek orra, és ha mégis korlátok közé próbáljuk szorítani ezeket az élvezeteket, akkor jön a hiszti, pedig még a dackorszak ugyebár odébb van... Szóval tegnap megfogalmazódott bennem, hogy inkább maradjunk otthon, és főjünk a levünkben a négy fal között, de én ezt nem csinálom még egyszer végig. Egy egyszerű nadrágot szerettünk volna venni Apának az egyik ruházati szaküzletben, de miután a kiállított bőröveket lerántotta a fogasról, a melltartókat lepakolta, a próbafülkénél pedig a függönyöket rángatta, úgy döntöttünk, hogy mégsem várjuk meg, amíg Apa felpróbál egy harmadik nadrágot is, ami talán jó lesz neki, hanem sietve elmenekültünk a helyszínről, és megfogadtuk, hogy majd csak akkor megyünk vissza, ha gyermekünk nagykorú lesz. (Bár kétlem, hogy addig kibírná a jelenlegi kopott kordnadrág...)
De hogyha erről a heti egyszeri kimozdulásról is le kell mondanom, ami a nagybevásárlást jelentette, és ami tartotta bennem a lelket egész héten, akkor komolyan, zárdába vonulok...