Pápá

Egy ideje már űzzük a gyerekek körében népszerű elköszönési módot. Először még úgy nézett ki, hogy tenyér felemel, majd becsuk-kinyit-becsuk-kinyit, és ehhez extrém magas hangon társul a pá-pá (ill. tá-tá) szólam. Volt ugyan, amikor nem a pápá-célszemély jelenlétében, csak kicsit később hangzott el az elköszönés, de azért már régóta ott volt a tarsolyban. A becsuk-kinyit-becsuk-kinyitós módszert se tudom, honnan szedte, mert mi úgy mutattuk neki a pápá-t, hogy a tenyeret le-föl mozgattuk. Azt pedig végképp nem tudom, honnan vette azt a pápázási módot, amikoris az ember felemeli a kezét jó magasra, és int vele jobbra-balra-jobbra-balra, mintha legalábbis egy filmsztár lenne, aki a limuzinjából széles mosollyal a rajongóit üdvözli. Pedig mostanából Daniúr átváltott erre a fajta üdvözlésre ill. elköszönésre. A mosoly is stimmel. És mivel először jót nevettünk rajta, azóta nagyon szívesen csinálja.

Csodálkozom, hogy boltban, kórházban, postán mosolygó arcok jönnek szembe :-)?

(És egyébként is, én azt hittem, hogy ahhoz, hogy a gyerekem valamit tudjon, meg kell tanítanom neki. Bele kell vernem a fejébe. Aztán okozza itt a meglepetéseket, hogy innen-onnan mindent elles-leutánoz. Az előbb megszólalt a telefon. Hú de kínos, hogy Dani száját egy aprócska "kuss" hagyta el... :D)