Nem is akarok már többet írni a dackorszakról, annyira mindennapossá válik a hisztiroham. Ma pl. a kórházban jött rá, ahol tesótkukkolni voltunk.
Itthon már elég jól kezeljük a toporzékolást, a nyilvános helyen való kezelését még tanulnunk kell, főleg, hogyha kedves idős nénik még véleményt is nyilvánítanak, miközben apukának és anyukának nénin kívül is elég gondja van a földön fekvő Másfélévesével. Csak azért nem kérdeztem meg, hogy neki nem volt-e gyereke, mert az unokája kísérte, úgyhogy nyilvánvalóan volt/van neki, bár biztosan nem ilyen neveletlen, mint a miénk.
1 Comment:
Ugyan, ez nem nevelés kérdése! Egyszerűen csak az idő megszépíti a nénikék emlékeit. :) Ranschburg Jenő szerint akkor van komoly gond, ha egy gyerek nem esik át ezen a korszakon. Én maradéktalanul hiszek neki. :) Tudom, hogy nem vigasztal, de nálunk már egy éve ez megy. Hol jobb, hol rosszabb. Egyszer szót fogad, máskor az utcán fetreng üvöltve, mert pl. nem engedem át egyedül az úttesten. Meg minden másért is. :)
Post a Comment