Lebukás

A héten néhány órácskára sikerült ellógnunk Danitól, és beszerezni neki a karácsonyi ajándékát egy távirányítós kisautó "személyében". Sokat vívódtunk a "tanulómaci" és a kisautó között, mondván, hogy a tanulómaci hátha tényleg megtanítja beszélni, de aztán úgy döntöttünk, ha eddig nem volt plüssmedverajongó, akkor valószínűleg nem ezen a karácsonyon lesz az, az autó meg biztos befutó nála, bármilyen formában, színben és mennyiségben... Sok gondolkodási időnk meg ráadásul nem is volt, mert zárt a Cora, úgyhogy jött velünk a versenyautó. (Csak itthon döbbentünk rá, hogy ez is beszél, mondjuk angolul, de a mai világban az úgyis nélkülözhetetlen, és majd ha egyszer csak azzal fogja biztatni vezetés közben az apját, hogy "go-go!", akkor tudjuk, honnan szedte :D.)
Amikor hazaértünk, Dani már aludt, kisautó pedig elfoglalta néhány napos kényszerszállását a szekrény mélyén.
Ma reggel azonban a Zapa nyitva felejtette a szekrényajtót, és amikor Dani bejött a szobánkba, hogy segítsen Zorka pelusozásában (ő adogatja a hozzávalókat, úgy mint pelenka, meg törlőkendő), akkor egyszercsak csillogó szemekkel indult meg a szekrény felé, hangos "tó-tó" kiabálások közepette, mert hogy észrevette az autót... Mielőtt még megkaparinthatta volna, bezártam a szekrényajtót, és miközben ő sírva bizonygatta, hogy ott bizony egy "tó" lapul, én próbáltam meggyőzni róla, hogy nem is, de közben rettentően rosszul éreztem magam a kis hazugságom miatt, szegénykém meg csak bizonygatta, hogy ott volt... Végül aztán kiviharzott a szobából, és talán el is felejtette azóta az esetet, én meg továbbra is vacakul érzem magam, mit is kell csinálni/mondani egy ilyen helyzetben, ezt nem tanították meg mielőtt anya lettem.
Jövőre már tényleg óvatosabbnak kell lenni, akkor már nehéz lesz róla meggyőzni, hogy amit látott, az nem is az, amikor de.