Bevallom, az utóbbi időben halálosan kezdett untatni a több mint egy éve szinte minden nap, volt, hogy naponta többször is lerótt tó-kör. Az általános sétaútvonalunk. (Amely egyébként falunk ékessége, büszkesége, és csodaszép is, tényleg, de hát minden nap azért sok....) Olyannyira nyűg volt már számomra, hogy nem egyszer a "rossz időre" való hivatkozással inkább itthon maradtunk, vagy ha mázlim volt Apa elvitte egy kör sétakocsikázásra Danit. Tegnaptól azonban új színekkel gazdagodott a tó körüli séta. Danit ugyanis kivettük a kocsiból, hogy a saját lábán jöjjön. Hatalmas izgalom volt 3 percenként megakadályozni, hogy belesétáljon a jégtáblákkal tarkított vízbe. Ezen kívül mialatt mi felnőttek előre mentünk 1 métert, ő a másik irányba tett meg kettőt. És egyáltalán, miért is ne másfelé menjen, mint szeretnénk. A végén nagyon cselesen mi indultunk el az ellenkező irányba, na akkor rögtön visszatért a helyes útvonalra. De ha az egyik vadkacsa hápogása kizökkentette az egyenesen menésből, akkor megint kezdődött az egész elölről. És amúgy is, ha a vadkacsák a jégen vannak, akkor miért is ne lehetne odamenni hozzájuk?
Szóval az unalmas tó körüli sétáknak ezennel vége, csak bírjam idegekkel...
0 Comments:
Post a Comment