Húsvéti séta

Persze mi vagyunk a hibásak: eső után nem kellett volna kivinni őket sétálni, még akkor sem, ha hétágra sütött a nap, mondván, hogy úgyis majd a járdán megyünk.
Mert persze a Gyermek mindenhol megy, csak a járdán nem. Azt kínosan kerüli. Kizárólag abban az esetben lép le a sáros-vizes-füves útpadkáról a járdára, ha ott egy méretes pocsolya tátong. Mert abba bele kell lépni, nem is egyszer. Sőt, ugrálni is kell benne kicsit.
Ez a sétánk első 5 percében megtörtént, ezután , mivel térdig már csurom vizes volt, lényegében fölösleges volt tiltani a további vizezést-sarazást.
Egyszer tettem kísérletet, amikor a füves részen sorozatban voltak vakondtúrások, hogy megkérjem, esetleg kerülje ki őket, de nem járt sikerrel a próbálkozásom.
Ha éppen nem volt füves rész a környéken, a lefolyómeder volt a favorit. A benne való sétálástól még az sem tántorította el, hogy minden második lépésnél elesett.
Hazafelé már eléggé sok sár gyűlt össze a cipőjén, úgyhogy gondoltam, minden mindegy alapon megengedem neki, hogy az egyik méretes pocsolyában tapicskoljon kicsit, ne a lakásban hullassa le a sárdarabokat. Először nagyot nézett, hogy most ezt tényleg szabad-e, aztán boldogan ugrált a pocsolya közepén, mígnem próbáltam elráncigálni onnan, hogy most már rendben van a cipője, de ekkor, az utolsó pillanatban még fenékre ült benne.
Húsvét délutáni séta után húsvéti esti nagymosás következett.