Hogy el ne hervadjunk

Ennek érdekében ma a fiúk még a szokásosnál is korábban keltek. Apánk kiokította fiúutódot a locsolás mibenlétéről. Állítólag Dani elég szkeptikus volt, már ami azt illeti, hogy anyát ezek a reggelen le szabad-e önteni egy pohár vízzel. Aztán engedett az apai szigornak, és mindketten vízzel teli pohárral közelítettek az ágyunk felé, ahol én éppen Zorka sírásának frekvenciájához próbáltam hozzászokni, hogy csak egy negyed órát még alhassak. Aztán amikor ott álltak az ágy mellett a vizespoharakkal, már tudtam, hogy alvásról itt szó sem lesz.
A népi hagyományok szerint ekkor elkezdtem sikítozni "Jaj, ne!" felkiáltásokkal, amikor Dani ismét kicsit megingott, hogy Apája biztos nem csapta-e be, és tényleg szabad-e "jocsojni". Aztán amikor a teljes kétségbeesés kiült az arcára, erőt vettem magamon: nem rontom el az örömét (azért az anyák komoly áldozatokra képesek ám, ha a gyerekükről van szó), és még kicsit meg is hajtottam a fejem, hogy a hideg víz megfelelő szögben érjen.
Zorkával sokkal könnyebb dolguk volt: ebben az évben még nem tudott elmenekülni, a meglepetésől még a sírást is abbahagyta, persze csak néhány másodpercre.
Aztán útrakeltek, hogy lehetőleg az óvónénik se hervadjanak el a jövő évben, és ők már a sokkal humánusabb módszerrel, kölnivel locsoltatnak, persze csak ha igennel válaszolnak a kérdésre: "Sabad-e jocsojni?" :o).