Mint amikor az esküvőmre készültem, legalább akkora izgalomban vagyok, hogy holnap szülinapot ülünk. Pedig nem lesz nagy felhajtás, csak a Keresztszülők jönnek (ami persze nem CSAK, csupán annak kifejezésére szolgál, hogy nem lesz tömegeket megmozgató rendezvény :D).
Persze már napok, sőt hetek óta készülünk, vettünk csomó szép színes lufit, meg még éppen időben megtaláltam az egyik fiókban a Micimackós szülinapi "lampiont", amit még nyáron kaptunk, hát most jó hasznát vesszük majd. Szóval esti fektetés után kezdődik a nappali feldíszítése szülinapi díszbe, persze csak úgy a magunk kedvéért. A Bounty-tortát egy kedves cukrásznéni készíti, reggel megyünk érte, én pedig tündértortácskákat sütök a la Stahl, ami tulajdonképpen muffin, kölünböző színű cukormázakkal bevonva és színes cukorkákkal díszítve, beleszúrva az apró díszek, amik szintén a szülinapi-lampionnal együtt ajándékozódtak nekünk még júniusban.
Be kell vallanom, hogy a szülői szülinapi ajándékot tegnap felfedtük előtte, de nem azért mert nem bírtunk magunkkal, hogy vajon mit szól hozzá, hanem hogy ne a napján zúduljon rá az ajándéközön, mert úgysem tud egyszerre játszani mindennel. Öööööhm. Az ajándék egyébként egy oroszlános kisautó, amit lehet tologatni is, meg meglovagolni is, de a legjobban az orra tetszik Daninak, ami nyomkodásra zenél, villog, meg oroszlánhangokat hallat. Szülőbarát a játék, a zenét ki lehet kapcsolni, bár akkor Dani koncertezik, hogy miért nem szól. Úgyhogy választhatunk. Az oroszlán mellesleg a Jack (Dzsek) nevet kapta, hi-hi, úgysem találjátok ki, hogy ki után :D.
Holnap reggel egyébként még doktornénihez is készülünk, egyéves vizsgálatra, súlymérésre, miegymás. Aztán egy igazán férfias program következik az Ünnepeltnek, Apájával mennek fordászhoz, ahol végre, egy év után levágják a mostanra 12 cm-esre nőtt haját, ami ebben az állapotában már egyértelműen valami filmekből rémlő őrült professzor frizurájához hasonlít. És hogy miért csak most? Mert Bánkon van egy babona, miszerint a gyerekeknek nem szabad egy éves kor előtt hajat vágni. Hogy miért, ezt senki nem volt hajlandó elárulni nekem, de amikor már hónapokkal ezelőtt beszéltem a fodrászunkkal, hogy vinném a Danit, akkor megkért, hogy inkább várjak, amíg egy éves lesz. Úgyhogy vártunk. Egészen holnapig.
Még az jutott eszembe, hogy úgy tűnik, nem az idős korral jár az, hogy az ember elkezd nosztalgiázni, hanem a gyerekszületéssel/szüléssel. Eddis sose voltam az a múlton témázó alkat, tulajdonképpen a nagymamáim régi történeteit is csak udvarias mosollyal hallgattam, de most olyan élénken élnek bennem az elmúlt év eseményei, és olyan szívesen gondolom végig őket újra és újra, hogy magam is meglepődöm. Pl. hogy egy éve ezen a napon sírva ébredtem, mert annyira reméltem, hogy éjjel megindul a szülés, és mégsem kell befeküdnöm a kórházba szülésindításra, de nem indult meg. Aztán hogy ezen a napon, egy éve, minden romantikus, éjjeli-kórházba-rohanós elképzelésemet meghiúsítva becuccoltunk a II. Női Klinikára, felvettek a terhespatológiára, CTG-vel ültem egy szűk kis szobában, együtt feküdtem egy ikerterhes kismamával, aki még csak félidőben volt, de már csak egy hajszál tartotta a babákat... Aztán ahogy este az egy zsemléből álló vacsit kiegészítendő behozott a leendő keresztmama néhány csokis tekercset, ami akkor életet mentett, viszont a vajúdás alatt ezek miatt a kis csokis csodák miatt volt olyan iszonyatos hányingerem - mintha hányinger nélkül nem lett volna elég bajom - de hát ki tudta még pontosan egy évvel ezelőtt, este, hogy éjjel már úton lesz a Kisember kifelé, és mégsem kell megvárni a másnapi oxitocinos indítást.
Na, de még mielőtt nagyon belemerülnék ebbe a témába, amiről oldalakat tudnék mesélni, be is fejezem. Azért lehet, hogy még egyszer leírom valahova a megszületés történetét, nehogy elfelejtsem, mert nagyon szép volt ám! Mint ahogyan az utána következő év is. Sőt, remélem hogy évek.
